8

 

 

 

A villogó kard ütemre hasította a levegőt: egy, két, há, fordul, egy, két, há, körbe. Tamlin O’Ryan mindössze egy laza farmert viselt, így adta elő a villanó acél gyilkos táncát. Fel-alá lépkedett tetőtéri lakása padlóján. A férfi egy átalakított raktárban lakott Seattle Tarislar negyedében — a szó jelentése tünde nyelven „emlékezés”.

A nap elhaló sugarai megcsillantak a borotvaéles pengén, ahogy a kard ide-oda forgott. Tamlin képzeletbeli ellenségeit kaszabolta maga körül. A lépéssor minden elemén meglátszott a folyamatos gyakorlás adta könnyedség és a testében áramló mágia ereje.

A Felébredtek közül nem mindenki használta erejét varázslásra és szellemek idézésére. Az adeptusok, mint például Tamlin, a varázstehetségüket befelé irányították, így fejlesztették testüket és szellemüket. Ezzel természetfeletti erőre és sebességre tettek szert, érzékeik kiélesedtek, reakcióidejük pedig hihetetlenül lerövidült. Amit más utcai harcosok kibernetikus beültetésekkel értek el, azt az adeptusoknak a varázserejük biztosította, amelyet harcművészetük csiszolására és testedzésre használtak fel. Sokak szerint emiatt nem is voltak egészen emberek; de Tamlint, a tündét kevéssé izgatta bármiféle „emberség”, és az emberekért sem volt oda.

 Nem is csoda. Tarislar neve azokra a sok évvel ezelőtt történt eseményekre emlékeztetett, amikor Seattle „emberi” kormánya éjnek évadján összeterelte a metahumánokat, és gyűjtőtáborokba internálta őket. A tervek szerint deportálás várt rájuk, mivel kóros elváltozásaik veszélyt jelentenek az egészséges társadalomra és a közbiztonságra.

Tamlin apja volt az egyik első tünde, aki az Ébredés idején a világra született. A fia nagyon keveset tudott róla. Tom O’Ryan a kaliforniai Berkeley Egyetem történelem szakára járt. Itt szeretett bele a kardokba is. Amikor megtudta, hogy fia fog születni, vett a még meg sem született gyermeknek egy játékkardot. Tamlin jól emlékezett arra, ahogy a karddal játszott, de apját még az ő születése előtt elragadta a Harag Éjszakája.

Tamlin anyja ember volt. Minden szavára jól emlékezett Tamlin, amikor arról beszélt neki, hogyan törtek rájuk késő éjszaka a felfegyverzett férfiak. Őt és férjét elvezették, és a kitelepített metahumánok hosszú menetével együtt a kikötő felé terelték. Még jól emlékezett a durva gúnyolódásra: az asszonyt „tündérek szajhájának” és tisztátalannak nevezték, mert egy metahumán gyermekét várta. Tamlin azt sem felejtette el, amikor anyja a nagy raktárépületről beszélt, ahol a szorosan összezárt rengeteg test bűze terjengett, és a váratlan robbanásokról, a sikolyokról…

Tamlin nagyot csapott kardjával a levegőbe, amikor az ajtócsengő berregni kezdett. Aztán felkapta a kard hüvelyét, és egy kattanással belecsúsztatta a pengét. Felvett egy kis zöld törülközőt az ütött-kopott szék támlájáról, megtörölte homlokát és nyakát, majd elindult az ajtó felé. A csengő ismét felberregett.

— Jól van, megyek már — morogta. A nyakába vetette a törülközőt, és kikukucskált a kémlelőnyíláson, hogy lássa, ki van odakint. A kezét a biztonság kedvéért a kardja markolatán tartotta. Csak egy pillantást vetett kifelé, és már nyitotta is az ajtót.

— Szia, Kellan — köszöntötte a lányt, meglepetéssel a hangjában.

— Szia — toporgott az ajtóban Kellan. — Bejöhetek?

— Persze. — Orion odébb lépett. A helyiség nem volt valami nagy, de a lepusztult tünde városrész átlagos lakásméretéhez viszonyítva palotának is beillett. A magas beltér és a tetőablakok miatt tágasabbnak hatott a szoba, és a nagy, nyitott tér éppen megfelelt az edzésekhez. A bútorok többségét Orion használtan vette, de az itt-ott elhelyezett személyes tárgyak otthonossá tették a lakást. A falon kelta falikárpit függött; egy szögre akasztva csupasz kard lógott alá a plafonról; a bútorok és a dísztárgyak az újkelta tünde stílus és a japán kultúra sajátos keverékét alkották.

Orion becsukta az ajtót, és Kellanhez fordult.

— Kérsz valamit? Vizet esetleg?

— Igen, kösz.

Orion két lépéssel a konyhába ért, és kivett két üveg vizet a hűtőből. Az egyiket odaadta a lánynak, azután kinyitotta a magáét, és jót húzott belőle.

— Szóval, mi a helyzet? — kérdezte. Letette az üveget, visszadobta a törülközőt a szék támlájára, és felkapott egy pólót az ősrégi heverőről. Felvette a pólót, és kihúzta a copfját a gallér alól.

— Lenne egy munka. Érdekel?

— Miről lenne szó?

— Adatszerzés… Portlandben.

Orion majdnem kiköpte a vizet. Egy kis szünet után sikerült lenyelnie, és kapkodva levegőt vett.

— Ez komoly?

— Ja — bólintott Kellan. — Midnightnak…

— Várjunk csak! Ez Midnight vadászata?

— Ő szervezi. Figyelj, tudom, hogy nem rajongsz Midnightért…

Orion hitetlenkedve ránézett.

— Hát, így is mondhatjuk… — mordult fel.

— De most üzletről van szó. Ez nem személyes ügy.

— Midnight tudja, hogy beszélsz velem?

— Persze, hogy tudja.

— De nem örül neki, igaz?

Kellan egy pillanatig késett a válasszal, és Orion rögtön lecsapott.

— Hát persze, hogy nem — válaszolta meg saját kérdését.

— Ez nem számít — rázta a fejét Kellan. Midnight valóban nehezen állt rá, hogy Oriont is bevonják a munkába, de végül Kellan győzött.

— Kellan, én csak oda megyek, ahol szükség van rám.

— Nekem szükségem van arra, hogy ott legyél a vadászaton. Midnightot is meggyőztem, hogy velünk kell jönnöd.

— Mert jól elvegyülök a tömegben?

— Mert te vagy a legjobb erre a munkára — jelentette ki határozottan a lány. — És mert bízom benned.

Orion egy pillanatig merőn nézett Kellanre, azután megenyhült a tekintete.

— Hát jó. Miről lenne szó?

— Elmegyünk Portlandbe, elintézzük az adatlopást, továbbítjuk a cuccot, és elhúzunk. Néhány napig fog tartani, talán valamivel tovább.

— Midnight elmondta, ki a megbízó? Kellan megrázta a fejét.

— Természetesen nem. Szerintem ő sem biztos, hogy tudja.

— Hát én pedig fogadok, hogy tudja. Nem hiszem, hogy hajlandó lenne egy Tir-beli túrára anélkül, hogy tudná, mire megy ki a játék.

Kellan vállat vont.

— Mindegy, itt az alkalom, és…

— ...és nekem nincs munkám — fejezte be Orion.

— Igazából azt akartam mondani: és én mindig kíváncsi voltam Tir Tairngire-ra — mondta erre Kellan. — De persze ez is igaz.

— Majd meglátod, hogy Tir Tairngire egyáltalán nem olyan nagy szám — jegyezte meg Orion.

— Te már voltál ott?

Orion a fejét rázta.

— Nem.

— És tervezted már, hogy elmész?

— Ha akartam volna, oda is költözhettem volna. Anyám a születésemkor igényelte nekem az állampolgárságot, és meg is adták, de ő nem kapta volna meg.

— Azért, mert ember volt? — kérdezett rá Kellan.

— Igen.

— De hát élnek emberek is Tir Tairngire-ban, nem?

— Na persze, mint másodrendű állampolgárok. A tünde nemesség úgy tekint rájuk, mint „parasztokra”, akik arra jók, hogy húzzák az igát. De az első mindenhol a saját fajtájuk.

— Hát jó, akkor nem ott fogom tölteni a nyugdíjas éveimet — vont vállat Kellan. — De ez akkor is jó lehetőség, és… — Elhallgatott, és elfordította a fejét.

— És mi?

— És így itt hagyhatnám a várost egy időre.

— A tegnapiak miatt?

— Igen. Azt hiszem, egy kicsit pihentetnem kell a dolgokat.

— Ki a franc ez az Akimura, akiről a Hullajárók beszéltek? Nem lehet akárki, ha így ugráltathatja őket.

— Az már biztos — tódította Kellan. — Jackie azt mondta, hogy régebben egy sárkánynak dolgozott.

— Egy sá… most viccelsz, ugye?!

Kellan a fejét rázta.

— Egy pillanat. „Régebben”? — folytatta Orion. — Mi történt?

— A sárkány Dunkelzahn volt.

— Azt a rohadt — nézett nagyot a tünde. — És miután megölték?

— Azt nem tudom. Szerintem ő még akkor is képben volt, de ki tudja?

— És tényleg nem tudod, mit árthattál neki? Mit akarhat tőled? — Kellan erre csak megrántotta a vállát. Orion felvonta a szemöldökét.

— Egy munka volt, és ennyi — védekezett a lány. — Rá vonatkozó adatokat töröltünk ki egy kiberklinikán.

— Töröltünk? Midnighttal?

Kellan bólintott.

— Csodás — morogta Orion.

— Csak egy munka volt — ismételte Kellan, mire a tünde sóhajtott egyet.

— Hát jó, igazad van, talán tényleg jó ötlet, ha egy időre eltűnsz a városból. És ha Tir Tairngire-ba mész Midnighttal együtt, akkor valóban szükséged lesz valakire, aki figyel rád. Úgyhogy benne vagyok.

 

 

Kellan felhívta Midnightot, és elmondta neki: Orion beleegyezett, hogy jön. Megbeszélték, hogy másnap kora reggel találkoznak. Midnightnak még volt néhány elintéznivalója, Kellannek pedig el kellett mennie a felszereléséért, és pihennie is kellett, mielőtt belevág az újabb vadászatba.

Orion ragaszkodott hozzá, hogy hazakíséri. Most egymás mellett száguldottak a pályán.

— Lehet, hogy Akimura figyelteti a lakásodat — figyelmeztette a tünde Kellant. — Biztos, hogy itt keresnének először.

— Feltéve, hogy tudják a címemet.

— Kel, ez a rohadt Akimura az éjjel azt is tudta, hogy éppen a Dantéban vagy. Egy sárkánynak gyűjtött adatokat! Ha tényleg olyan nagykutya, ahogy mondtad, akkor nincs semmi, amit ne tudhatna meg rólad.

Kellan ezen elgondolkozott. Tényleg, vajon mennyit tud róla Akimura? Talán jobb lenne, ha nem menne vissza a lakására? A felszerelése legfontosabb darabjait mindig magánál hordta, de most szüksége lett volna még pár ruhára, egy tartalék oldalfegyverre és még néhány alapvető dologra. Legalábbis ezt mondta Orionnak, de igazából főként azt szerette volna megtudni, hogy megvan-e még az otthona. Rengeteget gürcölt azért, hogy kivájja ezt a saját kis darab sikert, a saját otthonát Seattle-ben; és a gondolat, hogy valaki megszentségteleníthette, feldühítette őt.

Egyáltalán, miért játszotta itt a vendettát ez a seggfej? Bárki, aki az árnyak között dolgozik, tudhatja, hogy az üzlet nem személyes dolog. Őneki semmi baja nem volt Akimurával. A fenébe is, hiszen azt se tudta, kicsoda, még a vadászat után sem, csak amikor G-Dogg felvilágosította. Ő ugyanennyi erővel neki is elvállalta volna az adatok védelmét, ha kész megfizetni. Semmi nem személyes ügy, amíg valaki azt nem csinál belőle.

Puyallupban, Kellan lakása előtt álltak meg. Lassan besötétedett, az utcák ilyenkor egyszerre néptelenné váltak. A környék nappali lakosai bezárkóztak ajtajuk mögé, ahogy a Pusztulat éjjeli lakossága mozgolódni kezdett. Hamarosan az utcán lobogó tüzek világítják majd meg az éjszakát; kurjantások, nevetés és fegyverropogás riasztja fel az alvókat. Már ide, a Pusztulat szélére sem igen ért el a törvény. A rendőrséget senki sem fizette azért, hogy errefelé járőrözzön, vagy hogy kiszálljon, ha hívják, így hát legfeljebb egy totális lázadással lehetett volna bármiféle hivatalos reakciót elérni.

Mindketten leállították és lezárták a motort, majd elindultak a lépcsőn felfelé. Orion elővette kardját és pisztolyát, és Kellannek is önkéntelenül a fegyverére vándorolt a keze. Odaértek a kapuhoz; Kellan kinyitotta az ócska mágneszárat a hitelkártyájával. Harmadik emeleti lakásához lépcsőn kellett felmenni: a lift már régen elromlott, és senki sem törődött azzal, hogy megjavíttassa.

A másodikon az ork pár éppen vacsorázott vagy veszekedett, esetleg mindkettőt egyszerre. Az egyik gyerekük a sok közül hangosan üvöltött. Kellan arca megrándult, amikor valaki mély hangon rámordult a gyerekre, hogy fogja be. Ki tudja, az anya vagy az apa volt az? Valószínűleg az anya; de Kellannek sokáig tartott, mire meg tudta különböztetni a mély, akcentussal beszélő hangokat.

Kellan és Orion óvatosan lépdeltek felfelé, de semmi gyanúsat nem vettek észre a lépcsőházban, sem a lakás előtti pihenőben. Gyorsan ellenőrizték, nem hatolt-e be valaki, de az ajtó és a súlyos mágneszár érintetlen volt. Kellan kinyitotta a zárat. Megállapította, hogy senki sem bolygatta meg. Óvatosan lenyomta a kilincset, aztán kivágta az ajtót, és előkapta a fegyverét. A háta mögött Orion is így tett.

Együtt benéztek az ajtón; végigpásztázták a nappalit. Senki sem volt bent, és minden úgy nézett ki, ahogy Kellan hagyta. A lány gyorsan beljebb lépett, Orion a nyomában. A tünde becsukta az ajtót. Gyors ellenőrzés a fürdőszobában és a hálóban — minden rendben. Kellan végre fellélegzett, és eltette a fegyvert.

— Jól van — szólalt meg Orion. — Szedd össze, ami kell, és menjünk.

— Hova? — kérdezte Kellan.

— Vissza hozzám. Jobb lenne, ha nálam aludnál ma éjjel.

— Én… köszönöm — habozott Kellan. Először tiltakozni akart, de aztán belátta, hogy semmi értelme visszautasítani Orion ajánlatát. Őrültség lenne több időt tölteni a lakásában, mint amennyi feltétlenül szükséges, amikor valaki a nyomában van. Ráadásul nem szívesen töltött volna még egy éjszakát Lothannál: ezzel csak még kíváncsibbá tette volna a trollt.

Kellan hamar összeszedte a dolgait. Mindent belegyömöszölt egy utazótáskába, majd a vállára vetette az egészet. Már éppen megfogta az ajtó gombját, amikor hangos csattanást hallottak. Megtorpant, és megragadta a fegyverét. Orion elkapta a karját, hogy megállítsa.

— Semmi gond! — nyugtatta a lányt. — Ez a földszintről jött. Valószínűleg csak a falhoz vágtak valamit.

Vártak, és figyelték a zajokat. Valóban, ekkor újból kiabálást hallottak az alattuk levő lakásból. Kellan leengedte a kezét, és felsóhajtott.

— Bocs, csak már egy kicsit ideges vagyok.

— Nem csodálom — nézett rá a tünde. — Gyere, menjünk innen!

Elindultak Orion lakása felé. Útközben még megálltak, hogy vegyenek valami harapnivalót. Mire odaértek a házhoz, teljesen besötétedett. Hamarosan a tetőtéri lakás padlóján ücsörögtek, és a kínai kaját ették papírtartókból és konzervdobozokból. Orion profin bánt az evőpálcikákkal, Kellan viszont inkább a műanyag villát választotta. Azzal lapátolt be még egy adag szójából készült „csirkét” narancsszósszal.

— Nem egészen így képzeltem el az életet Seattle-ben — szólalt meg váratlanul rosszkedvűen. Orion komoran felnevetett.

— Miért, mit gondoltál, milyen lesz? Csupa csillogás? Kellan lenyelte a falatot, mielőtt válaszolt.

— Nem is tudom. Kansasben az árnyüzlet nem volt valami nagy szám, és hát úgy gondoltam, hogy Seattle majd… az lesz, érted? A nagy szám.

— Szerintem jól csináltad — biztatta Orion, és bekapott egy harapás lo mein tésztát. Kellan újra vállat vont, és beledöfött a szójába.

— Talán igen. Azért jó lenne, ha…

— Ha mi? — kérdezte Orion, és félrehajtott fejjel figyelt. Kellant így egy kíváncsi macskára emlékeztette.

— Jó lenne, ha olyan magabiztos lennék, mint Midnight vagy Lothan.

— Ha engem kérdezel, szerintem rossz példaképeket választasz — vélte Orion, és még egy adag tésztát a szájába gyömöszölt. Kellan szúrós pillantást vetett rá.

— Hogy érted ezt?

— Tudod, hogy értem — válaszolta tele szájjal Orion. Letette a pálcikákat a dobozba, és elhelyezte az egészet maga mellett; közben lenyelte a falatot. — Midnight és Lothan nem magabiztos, hanem öntelt. Annyira el vannak telve magukkal, hogy másra már nem is tudnak gondolni.

Egy pillanatra újra csend lett. Kellan és Orion közvetlen közelről egymásra néztek. Kellan váratlanul nevetésben tört ki. Nekitámaszkodott a heverő szélének, az oldalához kapott, és annyira nevetett, hogy csorogtak a könnyei. Orion meghökkenve nézett rá.

— Mi olyan rohadt vicces? — kérdezte.

— Hogy önteltek? — kapkodta a levegőt Kellan. — Hogy Midnight és Lothan önteltek? Néztél mostanában a tükörbe, tünde-fiú?

— Hé! — ráncolta a szemöldökét Orion. — Azt akarod mondani… Én nem vagyok öntelt!

Közben felállt, kihúzta magát, és büszkén felvetette az állát. Kellannek ez már túl sok volt: újabb rohammal tört rá a nevetés. — Jaj, jaj istenem… — nyögte az oldalát szorítva.

— Én nem… — ismételte Orion. — Úgy értem… az nem önteltség, ha, nos… — Szigorú arcvonásai ekkor rángatózni kezdtek, és lassan mosollyá alakultak át. — Ha valaki olyan jó, mint én.

Majdnem sikerült is komoly arcot vágnia, de Kellan nevetése ragályosnak bizonyult. Orion először csak prüszkölt egyet, de aztán a fennhéjázó nyugalom végképp semmivé foszlott, és a tünde együtt nevetett Kellannel. Majd villámgyorsan a lány mellé hajolt, és megcsiklandozta az oldalát.

— Öntelt vagyok, mi? — kérdezte. — Hát ki a legragyogóbb kardforgató, akit ismersz?

— Hagyd abba! — sikította Kellan, és összegörnyedve, tekeregve próbált kiszabadulni. Még mindig a heverőhöz szorult, és nem tudott hova menekülni.

— Válaszolj! — erősködött Orion. — Mondd szépen: „Te vagy a legnagyobb harcos a világon, Orion.”

— Cseszd meg! — zihálta dacosan Kellan, aztán megint nevetve felvisított, amikor a tünde újrakezdte az ostromot. A lány megpróbált küzdeni, de alig kapott levegőt.

— Jól van, jól van! — sikoltotta. — Te vagy… te vagy a legnagyobb, a legcsodálatosabb harcos a világon. — Orion elengedte, és győztes vigyorral felegyenesedett.

— Na ugye? Hát annyira nehéz… au! — Kellan fellökte a tündét, miközben feltápászkodott a padlóról. A következő pillanatban Orion a hátán feküdt, a lány pedig ráült, és a csípőjét a földhöz szegezte. Közben eszelősen vigyorgott.

— A „nagy harcos” legközelebb talán jobban vigyázhatna magára — gúnyolódott. Orion viszont csak feküdt a földön, és furcsa arckifejezéssel nézett Kellanre; szemében meglepetés és ámulat tükröződött. A lány még mindig zihált a csata után. Orion egyszerre ráébredt, milyen közel is van hozzá Kellan; megérezte az illatát, és észrevette, milyen jól áll neki a pír, amelyet a hirtelen megerőltetés festett arcára és ajkára.

— Sokszor mondtad nekem, hogy legyek felkészülve a váratlan eseményekre — szólalt meg Kellan, és közelebb hajolt Orion arcához.

— Valóban — válaszolt halkan a tünde. — Azt mondtam. Jó tanítvány vagy.

— Te meg elég jó tanár. — Kellan lecsúsztatta a kezét Orion válláról, és megtámasztotta a földön, a tünde feje mellett. Így az arca még közelebb került hozzá. Orion érezte, ahogy a lány melle minden lélegzetvételnél a mellkasát súrolja.

— Te is tanítasz nekem ezt-azt.

Ajkuk finoman egymáshoz ért. Kellan keze végigsimított a tünde nyakán; ujjai a hosszú, selymes hajtincsek között babráltak. Majd érezte, ahogy Orion erős keze a hátához simul, magához húzza, és ajkuk most már vad, szenvedélyes csókban forrt össze.